NeverWinter567

Ahogy egy férfi szerethet egy nőt Ahogy szőlő szereti az esőt Ahogy madár szeret szállni erdeje felett Ahogy remélem te is szeretsz engemet.

Halott rózsák szirmai hulljon rád, miközben egy csirkét áldozok a sparhelten, nevetségessé téve az élet egyszerű igazságait. A birs almák szőrös kupaca tanúim, kik igazolják azt, hogy én mindent megtettem, ami lustaságomból kitelt.

Az utcalámpa sárga fénye világította meg az esőcseppeket a homlokán. Ajkának íze most is nyelvem hegyén él. Ebben a hidegben is érzem forró testén a vágy finom rezdüléseit. Ahogy egymáshoz bujtunk az örökkévalóság gondjai eltörpültek és a csóknak adtuk át magunkat. Minden már semmiségnek tűnt.

Nem láthatom a zöldellő fákat A borús égen a fénylő Holdat A csillagok múló ragyogását A kacsák V-alakú vonulását. Áldás ebben a színtelen átokban Hogy nem látom a bánatot az arcotokban Elhullott könnycseppet a földi Ugaron Vesztünket Te korrupt emberi uralom! Nem látom a női nem csodáját Aranyló haját, Vénusz dombját Csak ujjammal érinthetem Szememet rajta nem felejthetem. Örülök annak, hogy nem látom Ahogy a Földet pusztítjátok Lassan elvész minden apró csoda Ti is vakok vagytok és mind ostoba.

A busz zaja elnyomta a gondolataim csak az érzés maradt a szívemben egymás mellett ültünk mint egy pár emlékek szakadtak fel, és ez nagyon fájt fogtam kezed, fejünk összeért bújtál mint egy kiscica, nem engedsz el nem is akarom, hagyom, hogy játssz velem te a kiscica én a gomolyag.

Volt egy fiú a középiskolában, ahova én is jártam, aki sokat szenvedett a magánytól és a folytonos megalázásoktól. nem voltak barátai, a szülei sem törődtek vele, mert sokat dolgoztak.Ismerjük mind ezt a történetet, egy dologban azonban mégis más, mint a többi. A fiú kezébe vette a sorsát és gyűlöletet formált belőle. Valamelyik nap mikor a kisboltba ment, hogy megvegye a napi cigijét, meglát egy állványt, rajta sok száz kulcstartót. Neki mégis csak egy tetsz

Egymagam cipelem nemzetem súlyát, Keskeny vállam alig bírja ezer éves terhét Segítség tőletek nem kell, úgy sem értitek, Mit jelent ma vállalni magyarságunk létét. Még látom a Dunántúli dombok igazi szépségét, Még átérzem azt, amit Reményik verseiben, Van fogalmam arról mi lehetett a szovjetek ellen, Ma már csak az idősek tudják mi volt '56 évében. Mit adhat e század nemzetemnek nem tudhatom, De érzem azt, most ébred fel az alvó magyar, Ideje, hogy terheme

csendes boros üvegek fekszenek az ágyamban, egymást átkarolva alszunk a néma sötétben. elvesztettem mindent amim volt. ami megmaradt az mind velem van itt a feldúlt életem széttört darabjai között. az a félig üres Marlboro ami tegnap még rövidítette az életem, most a párnáim alatt nyomorodik össze. tegnap, tegnap még tudtam mi kell nekem, egy üveg fehér,  hogy homályt húzzon az agyamra, elfeledve mindent amit gyáva voltam megtenni. most, hogy már részegen alszom a romok mellett, nem érdekel

A hang amit hallotok Belőlem tőr elő De nem ér el hozzátok Mert már nem vagyok élő. Észre sem vettétek haldoklásom Pedig ti öltetek meg engem A nevetéssel és gyermeki gúnyolásom Az elmém hasadt ketté bennem. De mégis jobb így élnem Holmi élők, erkölcsei nélkül A sajátom az amit Isten elfogad érzem Lelkem már nincs csak a testem sérül.

Elmenni innen a semmibe Veled, kit a legjobban szeretek, Itt hagyni a halál városait, Ahol vidám verseket pengetek. De senki sem hallja őket, Fülük mellett elszáll a nótám, Tudom, hogy már ez sem segít, Most kezdődik majd az ódám. Messze a bánattól és a haragtól, Kettesben majd veled megleszünk, Ott ahol a színes pillangók szállnak, Kandalló mellett melegítjük a kezünk.